Emtété

Múltkor Kriszana rámírt, hogy szervezzünk már együtt táborban nyomikajás konyhát, én úgy megörültem neki. Csakhogy. Ámde. Azonban. Én nem megyek idén haza, se tábor, se család, se semmi. Úgyhogy Tünde elejét vette a dolognak és leszavazta ezt az együttműködést, hozzáteszem, jogosan, pedig eleinte láttam benne potenciált, hogy online összelogisztikázzuk ketten az egészet. Lehet, hogy faszság, nem tudom. Persze, amúgy valóban nehézkes lett volna. Az járt a fejemben, amikor Pillangó megbízott bennem annyira, hogy a farsangi büfé beszerzéseket online meg tudom szervezni egyetlen excel táblában. És ez sikerült, bár tény és való, hogy utána Petivel fizikailag is beszereztük, amit összehoztam a táblázatban, és utána kipakoltuk, elrendeztük és egész este büféztem. Jó, oké, rendben, belátom, hogy nem túl szerencsés olyannak megszervezni a nyomikaját, pont azt, ami annyira kényes téma, hogy aztán úgyis másik helyszíni segítő kelljen helyettem, akinek ott helyben kell mindenről megtanulnia, hogy miért van ott, ki eheti és ki nem. Szóval ezt végül is beláttam, hogy innen nem tudom megoldani, hiába akartam nagyon. Úgyhogy ezen a vonalon idén nem tudtam közelebb húzódni az emtétéhez.

Szívesen megmutatnám Andrisnak is az egészet, táborostul, mindenestül, de ott vannak a kételyek, hogy már nem 16 éves fruska vagyok, akinek mindenáron kell ez a társaság, hogy életben maradjon. Most már 35 éves felnőtt ember vagyok, akinek fontos ez az egész, és bár szomjazom arra, hogy foglalkozzanak velem, hogy segíthessek, hogy részt vegyek valami fontosnak az építésében, de nem mindenáron akarom, hogy a része lehessek görcsösen egy olyan tömegélménynek, amit már többször is negatívan éltem meg.

Vannak persze emberek, akik mindig kitörő örömmel fogadnak, Rabyn, Estel, Artemisz, Dodie, de mégis azt érzem, hogy sok vagyok, közben kevés vagyok. Mi vagyok egyáltalán?

Az is tény, hogy voltak olyan időszakok az életemben, amikor nem mertem szólni egy rakás dolog miatt és hát persze ezeket senki se tudta kitalálni, tehát nem jött rá érdemi reakció jogosan. De amióta hangot adok a véleményemnek, azt érzem, hogy senki se kedvel. És ezt az érzést képtelen vagyok levetkőzni. Butának érzem magam és haszontalannak. Úgy érzem, lenne bennem potenciál egy csomó dologra és mégsem történik semmi, pedig nyomakszom előre, próbálom lengetni a zászlómat, hogy hé, itt állok, itt vagyok, és nem történik semmi.

Lehet, hogy Erdának volt igaza, amikor azt mondta, hogy na én rátok nem várok, nekem erre nincs időm, se kedvem. És ment a maga útján és bevált neki. Szánalmas, hogy ezt se tudom kibogozni magamban harmincplusz évesen sem, de túl nagy részét képezi az emtété az életemben ahhoz, hogy veszni hagyjam az egészet. Sok-sok értékes ember, ki nem alakult barátságok, emberek, akikhez nem mertem szólni, pedig végtelenül szimpatikusak. És egyszerűen félek attól, hogy engem nem kedvel senki, de nem is vagyok jelen a társaság életében. Itt vagyok kurva messze mindenki nélkül és rám sem lehet támaszkodni igazán, meg én se tudok másra (a társaságon belül). Így nehéz.

Ha az emtétére gondolok, mindig egy ilyen véget nem érő útkeresés hangulatom lesz. Hogy bolyongok a világok között és nem találom benne magamat, a helyemet, az énemet, az önképemet. Hogy a fenébe bogozzam ki, mi kell nekem? Miért olyan fontos nekem ez az olvasztótégely, amiben olykor megtalálom, amire szükségem van, de máskor meg csak kiszipolyoz érzelmileg?