Első

Sok év után ismét szükségét éreztem, hogy a mindennapi nyüfföket és boldogságos pillanatokat leírjam, csak úgy. Nektek, magamnak, bárkinek.

Folyamatosan hullámzik bennem az az érzés, főleg amikot emtétések blogját olvasgatom, hogy mennyire közel vagyok emberekhez, de valójában most már nem csak 200 km-re vagyok a retkes fővárostól, ahol az emtétések nagy része kumulálódik, hanem egyenesen 7000 km-re, a nagy kurva Amerikában. Így nagyon nehéz részt venni bármiben is, és azt érzem, hogy ha eddig nem, akkor most biztosan eltávolodom teljesen. Ez örök probléma, úgy érzem, hiszen ha bármikor visszaolvasok 10+ éves bejegyzéseket random emberektől, vagy akár most is az elmúlt hetekből is tudnék rá példát mondani, hogy ismét felmerült valaki másban is ugyanez a gondolat. Nehéz egy 200-300 fős társaság magjához tartozni, főleg, ha nincs alkalmam személyesen jelen lenni, vagy pláne szervezni valamit. Ez nyühh.

Most is épp lett volna alkalmam becsatlakozni a vérkeringésbe kicsit, mert Lassi megbeszélés volt, de nem, bazmeg, nekem el kellett mennem futni, éppen kihevertem a két hónapja elszenvedett részleges bokaszalag-szakadásomat, óvatosan futottam ugyanazokon a szar beton kockákon, amiket majdnem kitörtem a nyakam két hónapja, erre akkorát taknyoltam, hogy csak arra eszméltem fel, hogy a földön hasalok és a két tenyeremről le van nyúzva a bőr. Hazabicegtem és elsirattam a két tenyeremet, mint egy égési sérült, úgy nézek ki, alig tudok fogni bármit is. Hát így nem volt se kedvem, se idegem Skype-on megjelenni, folyamatosan olyan fejet vágtam, mint akinek hasgörcse van és alig bírtam megmaradni a seggemen a fájdalomtól. Ez reggelre szerencsére elmúlt, de most is olyan kéztartással gépelek, mint akinek görcsben van minden ujja.

A családnak szánt blogomba nem nagyon tudok írni olyan dolgokat, hogy mennyi lövöldözés van itt, vagy mennyi fegyveres rablás, mennyi szar gondolat, hogy lesz-e munkám, miért nincsenek barátaim, mert azt amolyan emlékalbumnak szánom és oda igazából akkor se szerettem volna túl negatív gondolatokat írni, ha éppen történetesen nem olvassa Andris nagyija vagy az én anyám, de így meg főleg nem.

Szóval mivel nem nagyon posztolok Facebookra se, mert nem tudom, mit kéne és hogy, pedig amúgy irigylem, amikor Rabyn kiírja a gondolatait és értelmes párbeszéd kialakul alatta, de nekem ez valahogy nem megy, mindig az jár a fejemben, hogy több száz ismerősöm van és jaj mit fognak gondolni. Nem tudom, miért így élem le az életemet, hogy mit fognak gondolni. Csak tényleg zavaró, hogy 20-30 különböző ismerősi körből vannak az ismerőseim összegyűjtve és nincs türelmem kiválogatni, hogy melyik csoportba kiket sorolok és kikkel osztom meg a posztjaimat egyenként.

Arról nem is szólva, hogy folyamatosan azt érzem, hogy másokra tukmálom magam. Pedig alig vannak emberi kapcsolataim. Persze, sokakkal beszélek Facebookon is időnként, de valahogy azt érzem, hogy sok vagyok, kellemetlen vagyok és nyünyünyü. A fasz kivan ezzel (is).